Blason a szép női testről
Írta: Szollosi David Dátum: Október 14 2011 06:08:46
H
Örök hálával tartozom az égnek,
S a kromoszómák földi szeszélyének,
Hogy férfinak születtem, s mint ilyen,
A kellékekkel is rendelkezem…
Teljes hír
A női test szépsége, Helikon kiadó, Budapest, 1984.
„A XVI. század francia költészetének egyik népszerű műfaja volt a „Blason”. Tüzetes és csattanós versek a női testről és annak részeiről. Szerzői közt a kor nagy lírikusai, kismesterei, kóbor nemesek, tudós férfiak és tisztes polgárok egyaránt jelen vannak.” (Idézet a könyvből)
(Én is próbálkozom, szerintem igényesen, de szokásom szerint humorral fűszerezve… Ha a Helikon kiadhatott ilyen verseskötetet, talán engem sem utasítanak vissza a verseket közzétevő különféle nyilvános és internetes fórumok…)
Blason a szép női testről (Blason du beau corp féminine)
Örök hálával tartozom az égnek,
S a kromoszómák földi szeszélyének,
Hogy férfinak születtem, s mint ilyen,
A kellékekkel is rendelkezem…
A két szemem a fő érzéki szervem,
Mellyel a szépen kedvemre legeltem.
Ilyen szépséges asszonyi tökéllyel
Vártál te is, mikor leszállt az éjjel.
Vak koldust játszva simogattalak
A sokat látott takaró alatt.
Igen, a száj, az érzéki, meleg,
Nem tűr magán holmi festékeket,
Kerekre nyílik, mindent befogad,
Mi vágyat kelt az együttlét alatt.
A fülcimpák, a pelyhes porcogók,
A fejhez lágyan, ívben simulók,
A görögös vonalú büszke orr,
Buja illat tűrője annyiszor,
Lehunyt szemek, de látnak ott belül,
Előbb-utóbb a szándék kiderül…
Nem hattyúé, de gömbölyded a váll,
Ennél szebb párnát ki talál?
Aztán ha nyelvem nem tévedne el,
Kétoldalt egy-egy mézízű kebel,
Rózsabimbók nyílnak a közepén,
Ölelésükben ringatózom én,
Fejem közöttük félve megbújik,
Mint fán szundító éjjeli kuvik.
Merülök lejjebb, köldököd alá,
Már nem kívánok bújni sehová,
Csak a csípők mozdulnak csábosan,
Lassan, lassan, a java hátra van…
És itt a domb, a lankás vénuszi,
Alján lapít a megriadt nyuszi…
Elő a puskát, itt már nincs mese,
Az ágyjátékok remélt érmese
Most bizonyíthat, van-e puskapor,
És célba talál-e mindannyiszor…
A vadásznak szorítanak a combok,
Nekik én hálás köszönetet mondok,
Miképp e testnek, befogadó ölnek,
Melyen a vágy cseppjei tündökölnek.
Mi férfiemberrel mindent feledtet,
Rubens maga sem festett ennél szebbet…
De versem hőse megriadva ébred:
„Lehet, hogy csak álmodtam az egészet?”
2010. február 25.