A torony alatt
Írta: nevezetlen Dátum: November 05 2011 05:34:53
H
Fölparázslik a messzeségben,
majd elvész... és megint...
Ködön túlról, szürkeségben
rázza ujját rend szerint.
Teljes hír
Fölparázslik a messzeségben,
majd elvész... és megint...
Ködön túlról, szürkeségben
rázza ujját rend szerint.
Villan egyszer. Villan újra.
Mint tapodatlan égő csikk.
S vihar zúg, a habot gyúrja:
a szivárványt temetik.
Mint szitok odvas, rőt fogakról
hull az égi zápor-könny.
Deszkából rótt sötét akol
mohos fala zord közöny.
Bentről kacsint ki kis sugár.
Bágyatag, öreg szegény,
reszket, mint a sápadt halász
a kályha-padka hűvösén.
Őszül feje, arca ráncos
és ujjaival hálót fon.
Didereg a puha vánkos
míg keze ráz egy új csomón.
Emberöltő; egy vagy kettő
meglegyintette haját,
nem hagyhatja el az erő:
vár, hogy lássa a lányát.
Tudja egyszer, hogyha fölnéz
a mennydörgés fényében
újra int a finom, kis kéz,
ott a tenger kékjében.
Vagy a parti szél meg-meg cibálja
sárral foltos ruháját,
és a vörös sörény túlkiáltja
a vérmes orkán vad zaját.
Ilyen éjjel volt a másik:
hideg pára lebegett.
Ő elsétált a toronylábig,
aztán a parton elveszett.
Mondják, talán megnyugodott;
a viharban békét talált,
vagy egy bátor, ifjú matróz
karjaiban kész halált.
Mondják azt, hogy furcsa lány volt;
szorgalmas és szótalan.
De a halászra vigyázott.
Nem hagyta volna sírtalan.
Visszatér majd egy alkonyon,
ha a csomók mind készen lesznek.
És villám táncol a kőhalmon,
mire sóvirágot helyeznek.