Mögöttem évtizedek füstje,
pillekönnyű kupac korommá feketült szemetje.
Néha a tűnődés piszkavasával turkálok benne.
Pörkölődött szélű emlékfoszlányokat
találok szétszórva szerte.
Semmi haszna a tűnődésnek,
nem melegít a pernye.
Feltámad a szél,
belekap a hamuhalomba,
arcomba szórja tépett, keserű emlékeit.
Ahogy lángolva égtek az évek,
gazdag lettem és egyre szegényebb.
Szellemi kincseket gyűjtögettem csupán,
nem örökíthetem senkire halálom után.
Mindenki maga küzd meg érte,
vénülve eltűnődik: megérte?
Elmulasztott élmények sora,
már nem pótolható soha.
Számadást készítek: nincs egyensúlyban
a mérleg, sok volt a rossz, kevés a jó...
Elszáll a pernye, mint az élet,
elvetélt ígéretek füstjével...
semmivé válik végleg.
Füstködben élek..- várom a véget
Nem tervezek, nem remélek..