Kettőbe tört szívtenger végtelen változó vizében
Bánatkönnycseppek hűs árja szökik hullámokká;
Csillagoknak boltíve alatt - Hajnalcsillám szívében
Szerteszéjjel szórt ábrándokat dalol álmokká:
Hol az őszinteség almafája nem hoz édes termést,
S hazugság gyümölcse terem a száraz ágakon;
Ott keserű zamat kísér minden kimondott rezdülést,
És ízeiben sosem ismert szó a bizalom.
Hol nem von szivárványt a hűség az azúr egek fölé,
S hátat fordít az aranyló ruhájú napkelet;
Ott idegen hidegség fagyasztja a szíveket kékké,
És nincs kötelék, mi összeköti a lelkeket.
Hol a vidámság cseppjei nem csilingelnek édesen,
S a nevetés éneke hangtalanul meghasad;
Ott rideg arcoknak tömege vár – mosolyra éhesen,
És tova vész a boldogság. Csupán a csönd marad.
Hol a nagylelkűség nem ad önnön magából szeletet,
S falakat emel körül az irigység ékköve;
Ott tömör fal oszt szív és szív között az űrnek szerepet,
És vízbe fúl a világ minden könyörülete.
Hol el-elhal a kedvesség a még dobogó zenében,
S a puha, törődő karok karmokká változnak;
Ott a belül élő érző lény már halott – lelke ében,
És a szeretet hangjai már nem hallatszanak.
Hol a barátság nem igéz a vénákra fény-aurát,
S szürkülő bűvigék szőnek arkánum fonalat;
Ott vészben és bajban, búban és jajban nem terem barát,
És kialszik tüzében a lobogó varázslat.
Halkul a dal. Üressé lesz az ég: az éjszín üvegű.
Ó - ne hagyd meghalni a csillagok szelíd dalát!
Légy mindenkor őszinte, hűséges, vidám és nagylelkű,
Légy mindig s örökké kedves, varázslatos barát!