Tapodatlan csillagösvényeken járok.
Léptem puha, akár maga az éjszaka;
Zúgó fejemből minden zörejt kizárok,
S már hallom: szólít az űrbéli szél szava.
Egyre hull alá, mint eső, szakadatlan
A kortalan galaxisok sárga pora.
Alant, alszik a bolond Föld, lakhatatlan;
De itt, fenn, életre kél az álmok kora.
A végtelen szít hatalmas örvényeket
Az univerzum roppant partjai között,
Álom-menny csihol képlékeny törvényeket,
S békét lel a lélek: az oly rég üldözött.
Százezer csillag alatt s fölött visz utam;
Égi pillangó-raj: akképp ölelnek át,
És az idő bár, mint tűz-üstökös zuhan,
Én őrzöm, örökké, csillagoknak álmát...!