Por és kövek
Írta: nevezetlen Dátum: Január 12 2012 21:07:20

---

V

Magamra zárnám a pillanatot,
A por és kövek közt ragyogó mondatot:
Baráti ölelés a nyugodt halál,
De gyűlölöm, ha vénségem rám talál.

---

Teljes hír

---

Néha, ha kérdezem, miért hull a levél?
És arcom árkai miért nem tellenek?
Miért nem virágzik a termés a fákon?
És a sírköveink mire kellenek?
Csak öklödre támasztod csillag-álladat,
És holdfény hangodon rám nevetsz...
Minél többször gondolok halálra,
Az élet az, mitől inkább rettegek.
Hogy barázdákba veszik testem burokja,
És tudatom bomlása végleg betemet,
Hogy életem delén túl életem helytelen,
S aggódó szemek kísérik léptemet,
Naiv leszek, gyermeki megint - mi pedig lenni akarok -
S értelem híján hullnak számból a mondatok.
Irtózat kerülget, és reszket két kezem,
Ha az életek őszi leveleit viharban látom.
Szavuk borzongat, és befelé könnyezek,
Míg magam tőlük távol nem találom.
Menekülve hideg kerítésre homlokom
Mélyen zihálva lassan billentem,
Ujjaim szorítják a deres rácsokat,
Fölnézek és látom, hogy hova érkeztem...
Por és kövek. Virágba borítva mindenütt.
Csöndes emberek sétálnak szótalan.
Agyamban egy húr pendül hirtelen,
Majd pulzusom dobol csak finom szabályosan.
Elindulok. Mint egy másik őszi alkonyon.
Egy percig, csak addig nagyon boldog vagyok.
Itt az idő néma. Megtorpant, valami
ősi, nagyobb kérés hatására.
Hallom hangtalan hívását, mintha érteném...
Ez nem élet, még csak nem is mása.
Mégis... Bár megtehetném;
Magamra zárnám a pillanatot,
A por és kövek közt ragyogó mondatot:
Baráti ölelés a nyugodt halál,
De gyűlölöm, ha vénségem rám talál.