elfújja a szellő csontjainknak porát
finoman érinti a lebukott nap bársonyát
halovány pírjával búcsúzik majd tőlünk
így lesz ő továbbra, mindörökké őrünk -
őrzi ami maradt, ami nem korhadó
mit szem nem lát és kézzel nem fogható
lebegünk majd együtt múltunk árnyaival
sápadt-sárgán szállunk halál szárnyaival -
elveszünk az égben, a láthatatlan térben
s pillantásunk arat majd az élők kertjében
a mi vakságunk és testtelen létünk
többet néz és érint, mint amíg mi éltünk -
gazdája leszünk letűnt időknek
s azoknak, mik ezután kidőlnek
karoljuk ezerév halhatatlanságát
csókunkkal borítjuk változatlanságát -
ágyba bújunk a remény és vigasz őrzőivel
kacagunk a tudatos természetfölöttivel
körtáncra hívjuk a kedvességnek báját
középre állítván szerelemnek lányát -
egyek leszünk a lehetetlenséggel
eladva ruháink és húsunk önzetlenséggel
de megtartva mind közül a legfontosabbat:
csipkés-fodros felhőn bámulhatunk gyászosabbat
(2012.01.08.)