Ár-apály
Világos az éj, fényes telihold van,
bizsereg a vér dermedő toronyban.
Tavaszra várnak búslakodó percek,
fagyott ágakra zúzmarát lehelnek.
Jégvirág szavak, szilánkos mondatok,
elnyeli őket egy keserű torok,
éhes az idő, felfalja a holdat,
csak sarlója ég és a szavak fogynak.
Őrült világ ez! - fény-árnyék játék,
görcsbe zárt éden, zsibbadó halánték,
csillagpor pereg le kúpos kupacba,
hatalma hízik, sose hagyja abba.
Álmodó sírhant ezerszínű élet,
ár-apály mosta, - mára semmivé lett.
Őrület foglyának meredő tornya,
még vár a tavaszra, még nem dőlt romba.
Még vár a csodára, hogy talán holnap
a buja vágy a holddal összeolvad
és újból virulnak százszorszép szavak,
hogy ép mondatokká sokasodjanak...
De nézd! darabokra esik szét a Hold,
zúgó dagályba hull, minden fényt kiolt
és mondatok törnek, fogynak a szavak,
hogy végzetük mélyén elcsituljanak...
Kiürült toronyban sápadt láng honol,
az ördög elaludt, - csöndes a pokol,
izzó üstje kihűlt, alvadt máz a kéj,
vízbe fúlt a Hold, - sötétbe bújt az éj.