Sötét szobámban apró lámpám gyenge fénye,
Mintha a felhőtlen éjben egyetlen csillag égne.
Szavakért könyörög némán a fehér papírom,
Kezem mégsem mozdul, bár lenne mit mondanom.
Nagyot libben a függöny hűvös szellő hátán,
Csak én vagyok még ébren magányosan, árván.
Egyedül vagyok, mégis érzem meleg közelséged,
Mintha engem hívna fehér, tiszta fényed.
Látom az arcod, melyet szinte alig ismerek,
Beszélnék hozzád, de szólni alig merek.
Mondanám, hogy fáj, hogy most nem vagy velem,
Hogy jól esne, ha megfognád remegő kezem.
Mondanám, hogy miattad nem ér az édes álom,
Hogy tested melegét epekedve kívánom.
Mondanám, hogy mosolyod beragyogja lelkem,
Hogy téged látlak mindig, ha lehunyom a szemem.
Mondanám, hogy szeretnélek már magamhoz ölelni,
Hogy nem kívánok mást, mint egy nap veled ébredni.
Mondanám, de szavaimat nem hallja más,
Mint a képzeletemben élő szürke látomás.
Talán te is az vagy, egy alak a ködben,
Egy elhaló kósza hang az éji szélben.
Valami mégis azt súgja halkan,
Te is rám gondolsz valahol a távolban.
S ha magányosnak érzed magad ott legbelül,
Akarom, hogy tudd, már nem vagy egyedül.