Örökkön valóság
Írta: lambrozett Dátum: Február 26 2012 14:45:14
V
Nyughatatlan lelkem halkul már az esttel,
kezd eggyé válni gondolatom a csenddel.
Messzi távolból kiáltás hallatszik,
tán egy mélyről jövő sikoltás ragadt itt.
Teljes hír
Fejem ernyedten nyugszik keskeny párnámon,
tündérálomba ringatom bánatom.
Bölcsődalt sírok az éji vánkoson,
testemből az erő messzire vándorol.
Nyughatatlan lelkem halkul már az esttel,
kezd eggyé válni gondolatom a csenddel.
Messzi távolból kiáltás hallatszik,
tán egy mélyről jövő sikoltás ragadt itt.
Vagy belezuhantam netán saját bódulatomba,
s így kísér pihenést-tagadó hangom nyugalomba.
Félúton járhatok feléje, hol megszépül a való,
hol kiélheti magát minden föld-halandó.
Oly mezsgyén nem-éri lábam sem a völgyet,
min énelőttem hercegfik csodálták a zöldet.
Őseim és az ő előd'ik tapostak ugyanitt,
gyűjtötték zsákokba ábrándunk magjait.
Érintjük lelkünkkel századok százait,
megöleljük egymást, mint vágy a vágyait.
Hangtalan szavaink gyöngyfüzért képeznek,
összenőtt ajkaink oly sokat kérdeznek.
Hajnal mikor virrad, eszmélünk mindnyájan,
régiek és újak - eggyé válunk e bűbájban...
bontogatjuk száját annak a puttonynak,
léggéforrt varázslat röppenve hull onnan.
Tehetnénk-e mást ezekután a mában?...
futunk napunk felé éj-emlék'ink
eggyévált dobbanásában.
(2012.02.15.)