Bíró László:
A csók lámpása
magány humuszból
néhány ábránd kinő
nyállal firkált bőröd
letörli az idő
túlpartról az emlék
egy kiszáradt ártér
s a kétéltű remény
vízből fűbe átér
csöndjeim csövébe
betáraz a semmi
puszta képzelettel
vadásznom kell menni
agyszürke gyönyörben
túl művi a véglet
most csak versképekkel
érinthetem térded
földi küldetésem
lényeden keresem
s csókokkal lámpázok
ezen a terepen