Megharap a lét
Megharap a lét, s harapása fertőz,
amíg így veszett kutyaként csahol,
visszavonulót fúj s már nem dalol,
mert szívemben ragadt fájdalom gyöngyöz.
A gond s bú fűzi szorosabbra láncát,
s míg egyre jobban élvezi románcát,
csak lehajtom fejem s megadva tűrőm,
tombolja ki fékezhetetlen vágyát.
Értelmetlen a harc ha nincs tárgya,
megfoghatatlan bújt a valóságba,
félre söpört árnyam a csendben,
falja magát degeszre lelkemben.
Szemle sütve, kordában értelem,
magába zárt a fojtott érzelem,
eszét vesztett hangsúlyba menekül,
szárnya szegetten csúszik, nem repül.