Kabul romjain (Kelet szívében 3) (2012.05.05.)
Írta: Vyvyen Dátum: Május 05 2012 16:48:33
V
Hűs teste az éjnek pőrén kúszik felém,
Miként egy koszos kockaháznak tetején
Egymagam üldögélve a hegyoldalban,
Szomorú nótámat dalolom oly halkan,
Teljes hír
Kabul romjain (Kelet szívében 3)
Hűs teste az éjnek pőrén kúszik felém,
Miként egy koszos kockaháznak tetején
Egymagam üldögélve a hegyoldalban,
Szomorú nótámat dalolom oly halkan,
Hogy csakis én hallhatom és a napszállta,
Mi szememet narancsszín ködbe burkolja.
A távoli kocsik zaja, mind néma már,
Kihuny az ablakokban a lámpafényár.
Poros szellője az estnek fülledni kész,
Úton van a balsors, közeledik a vész.
A lebbenő selyem halk nesze is elhal,
Mikor megáll a Nap, s fénye bőrödre mar.
Vérben úszó ködös lehelete
Az arcomba siklik megperzselve
Lelkem koromfátyolos pernyéjét.
A szűk kórházi ágyon haldokló testem
Kihűlt véremben fekszik áldott, bús csendben,
Míg szemem fürkészi a távol színeit,
Az áttetsző tarka ballonok íveit,
Hallom a futó gyermekek fürge léptét,
A szögesdrót szélben rezgő zörrenését,
Hogy zsoldos lábak sújtanak a homokba,
Feltépi emlékem az üvöltés zaja.
Mikor a puszta végtelent róttuk ketten,
Nem volt már más, csupán te és én, így egyben,
Mikor a dohányfüstünk kesernyés szaga
Volt oly csábító, mint a jázmin illata.
S ha fegyvered már el is ejtetted,
A pengém mindig harcba kélt érted,
Óvtuk egymást mindenkor, a holtig.
De én vesztve a létem, magad hagytalak,
Mielőtt még én is halni láthattalak,
Így van jól ez, míg érzem remegő kezed,
Mi kezemre feszül, s meghasadt a szíved,
Miként enyém az enyészet rabja lett,
Amibe az elmúlás karja temetett.
Tudom, ha már egymáséi nem lehetünk,
Örökkön csak egy valakit szerethetünk,
Miként a bimbójából fakadó rózsa
Vérrel áztatott, lágy szirmait nem bontja,
Te engem, s én téged, soha nem feledjük,
E szerelmet, e világra miért szültük.
Ha volna könnyem, hát most ontanám,
S még egy életem, én megragadnám
Hogy tudd, mennyire fájok nélküled.
A mocsokban úszó kín keserű szaga
Csap fel az égre rothadt bűzét árasztva.
Vöröslő Félhold lesz tanúja a harcnak,
Amelyben a lángok a felhőkig nyúlnak,
S ha majd a halott, éjben parázsló gyertyák,
Mérgezett, poros viaszukat izzadják,
Ölre kelsz kietlen testem védelmében,
Mentenéd vérbe száradt, földi hüvelyem,
De hiába már. Kabul romjain járva,
Érzem, fénytelen lelkem szertefoszladva,
A hamuval együtt elszállni a széllel,
Élj, hogy a szívedben érhesselek majd el!
Lepusztult, málló horizont dacol
Egy kihunyt, sötét városban, ahol
A hajnal küzd meg a létezésért.