H.Gábor Erzsébet
Mint langy déli szél
Mint langy déli szél,
mely fákat simítva égig ér,
úgy ölelt át minden szép szavad,
szívembe ültetve reménytelt tavaszt.
S a rám hintett édes kegyelet,
mint virágot ringató lágy kikelet,
adott éltető, szenvedőn-szerető,
gyönyört ígérő, teremtő erőt.
És enyém lett e boldog varázs,
a vággyal telt mindenség, az egész világ!
Nem kérdeztem meddig tart
az áldott áhítat, mely mindent átitat,
de tudtam, már nincs kegyelem: e szerelem
lesz végzetem, éhem, kenyerem.
Mindegy mennyi volt igaz,
- nem számít - hisz nékem adtad azt,
s én hittem - akartam, hogy higgyem -
kétségem nincsen.
Az is mindegy már, hogy úgy lebbentél tova,
mint, ahogy a sors sodort akkor oda,
ahol rám találtál, s - csak szótlanul álltál -
s hosszú böjt után, égi édent vágytál.
Ne hidd kedves, hogy semmit nem adtál,
ne hidd, hogy adósom maradtál,
engem így, még nem szeretett senki sem,
- s hogy valaha szeretne, nem hiszem-
Te voltál nékem a mindenem;
oltárom, imám, az Istenem.
Köszönöm neked, s tudd:
szívem már örökre tied.
S ha néked mégsem kell,
engem már az sem érdekel,
de szerelmem, míg élek,
előtted térdepel.