H.Gábor Erzsébet
Alkotás
Mi ez a kovász,
mi, dagasztja, hajtja,vérem forralja?
S mi ez a tűz, a vágy, a láz, ez a tenni akarás?
Mint kovács, kit a tűz lángja elvakít,
s szilaj vasat hajlít - mint tán én a szót?
Mormolva, mint imát, s szórva a sót,
az ízt keresem, a fűszeres aromát.
Az ember beindítja e fura műszert, az agyát,
mely, fő, izzik, dolgozik,s hozzátéve érzéseit,
készül a manna, a mű!
S ha úgy érzed, ilyenre vágytál, ez az, mit kigondoltál,
s a formája, tartalma,szívedet simítja,
akkor dőlj hátra és gyönyörködj!
Lubickolj a sorok között, s ha repdesel az érzés fölött,
hinni kell, hidd is el,hogy tényleg fenn lebegsz,
boldog fellegek felett.
Ez, az alkotó öröm! - mi neked jár…
S akarod újra, máris az érzést - hogy bírod - e, ez nem is kérdés -
hisz ez még nem elég! S a kovász csak dagad, elméd, e nemes munkában,
ha kell, ronggyá szakad újra, meg újra,míg időd lejár, s míg elmész a túlra.
S ha úgy érzed bevégezted, műved szép, kerek,
nem vitás: Kész, az alkotás!