Ó tegnap, ne adj te nékem
földi rangot, dicsőséget,
azt már úgyis elragadta
vágyaim elől a végzet.
Nem kell nékem a dicsőség,
talmi kincse nem mulattat,
a siker sem, amit unott
éjszakáknak kéje adhat.
Tengerében az időnek
elmerül a kincs, a pompa,
s ifjúságom pirkadása
ragyog rám még hajnalonta.
Ó tegnap, ha néha mégis
sírok sóhajtozva, nyögve,
amit árva lelkem áhít,
nem a teljesülés üdve,
hisz az ember vágya semmi,
az ég dönti el a sorsát
add szívembe a szerelmet,
melytől illatos az orcád.
Már bejártam a világot
s mindenütt csak őt találtam,
tiszta lángja benne fénylik
minden rózsás pirkadásban,
mindegyik madár dalában
benne zendül égi hangja,
és az ámbra illatából
is csak őt szívom magamba,
szűz virágok nyíló kelyhe
tőle kapja remegését,
a végtelenben, s mindenütt,
ő az úrnő, ő a szépség.
Láthatatlan vesszejével
bár az élet eltakarta,
Az ég akarata mégis
szívem átölelve tartja.