Hétmérföldes csizmámban Fraknó várában
Írta: gufi Dátum: Június 29 2012 16:49:57
V
Remekül ellátja dolgát künn a kakas,
Lustálkodást nem tűr, húzom is csizmámat,
Tűző napnak heve perzseli a testem,
Frakó híres várát mikorra elérem.
Teljes hír
Fraknó várában
Remekül ellátja dolgát künn a kakas,
Lustálkodást nem tűr, húzom is csizmámat,
Tűző napnak heve perzseli a testem,
Frakó híres várát mikorra elérem.
Magasodik égbe, Rozália ormán;
Meredek sziklákra építék hajdanán,
Katalán ősöktől Nagymartoni grófok,
Határőrizetre kapták a parancsot.
Nőttek a falai hosszában, széltében,
Elkészült ezerháromszáztizenhétre.
Van, hol hét méter az öreg tornya fala,
Tátott szájú krokodil vigyáz a kapuban.
Ámbár e kolosszus sokszor gazdát váltott,
Falaira osztrák és török nem hágott.
Erőt fitogtatott „Góliát” alakja,
Erőszakkal be nem tört ide ember fia.
Ezerhatszázhuszonkettő új gazdát hozott,
Herceg Esterházy lett a tulajdonos.
Bontás és építés hét év kemény munka,
Ettől lett impozáns vaskos várpalota.
Az Esterházy vagyon egyre szaporodott,
Nem herdálta soha, senki a birtokot,
Gyűjtő szenvedélye mindeniknek akadt,
épségben megőrzik mind e vastag falak.
Trianon közbeszólt: Einstand ide vele!
Jog orvoslatának azóta sincs helye.
A kedves sógor meg dörzsöli a markát,
Cselt vetve lopta meg egykori rokonát.
Kincs és kincseskamra, ma hét lakat alatt;
Így a népi mondás, s lám ez itt mind igaz.
Lábát ide halandó, úgy tehette be,
Ha mind jelen volt a kulcs összes őrzője.
A súlyos tölgyfaajtók most mind megnyílnak;
Hatalmas a kamra, s látnivaló akad,
Festmények, trófeák, órák és bútorok,
Üres irattárban fiókba szagolok.
Tisztek és katonák harci ruházata,
Ágyúk, puskák, kardok, fegyverek garmada;
Több termen keresztül csak gyilkoló szerszám,
Kapkodom fejem, tátva marad a szám.
Konyha és eszközök: tepsi, kondér, lábas,
Szabad tűzhely hátán, vasból sütő ágas.
Hatalmas kemence, lapátja sem pite,
Kenyér, lángos, kalács, napestig sült benne.
Szekér és lószerszám is bővében akad,
Még jó hogy súlyuk nem dönté ki a falat.
Munícióból sem lehetett itt hiány,
Ágyúgolyó, s kartács hever sok ezerszám.
Végül az udvaron egy hatalmas kútszék,
Vízzel így látták el hajdan a vár népét.
Száznegyven méterről mire a víz felért,
Csak-csak belefáradt az a szegény cseléd.
Lőrésen lesve még pásztázom a tájat;
Megtöltik a völgyet az apróka házak,
Hegyoldalban az út, mint kígyó tekereg,
Szárnyával egy sólyom befogja a szelet.
Hosszasan követem, mígnem alábukik;
Felrovom hát néki, hogy el sem búcsúzik.
Én viszont köszönök kellő az alázat,
Kint a meleg aszfalt fűti a csizmámat.
Fogy az út lefelé, szaporán lépdelek;
Visszahúz a szívem, de biz én csak megyek.
Azért egy utolsó fájdalmas pillantás,
Legördülő könnycsepp, néma főhajtás.
Mert látom, hogy népem csak búsan szemléli;
Ősök hagyatékát hagyta volt elveszni.
Most díszelgő ékkő megszálló mellkasán,
De Trianon jajszava fent sír a vár fokán.
Albert Ferenc