Fekete csendben vonagló árnyak,
már nem fáznak, táncot járnak.
Bús keringőt. Üres szemekben
riadtan rebben a sikoly, csak
szeretni vágynak, egy halálba intőt...
Arcokhoz emelten a kéz, dermedt félve
a hold is, fogyni vágyott hirtelen...
Teliholdkor mért tűnik el az értelem?
Fáj ez a hallgatag idő. Miért fojt a lég
száraz könnyekkel éget, a szem
kiszáradt meder, sóvár könnyfolyam...
Legalább esne, hogy ne halljam magam
a szívdobogásban, lüktető dobhártyában
szakítva át a kifeszitett hártyaideg tébolyt.
Olyan csend szűköl, amilyen már rég volt...