Tegnapoknak túlcsordultan elszakadt, vad árja
A holnap apadó partját hóba-jégbe zárja;
Tegnapoknak messze-messze sodró fodros vizén
Nincs sarjadó élet, csak hogy újra lesz majd: remény.
Ámde hol nincsenek se tegnapok, se holnapok,
Hol álmom szívből szőtt párnáján békén alhatok,
Hol a ma csak lap a naptárban: megint élek,
És a ketyegő Hold alatt remélni nem félek;
Szivárványod ott vár rám, mindig, akár kőoszlop
Hűségesen a földhöz, mire hűs árnyékot dob,
Vár, sziklahűséggel és vadóc dobogó szívvel,
Éjfélsötétben is fároszi szivárványívvel,
Vár, mert nincs morajló tengeridő, sem kötelék:
Csak földre szállt, álmodó, örök gyermeki mesék.
Tegnapoknak szürke vonata kocog a sínen,
Az ablakon kitekint kintre fásuló szívem,
Holnap a holnapba érek: de ma még utazok,
És szivárványt álmodok, amíg még szabad vagyok.