Hiányzol
Írta: csak-fater Dátum: Január 17 2008 08:41:54
Vágyom nem gondolni semmi másra, csak veled az öntudatban elveszni,
C
Teljes hír
A hegytetõn sziklák merednek, mint a nyársak,
Köztük lassú szél nyög lelkemmel és a faágak.
Erdõ mélyén, zöld tisztásszélén, szerelmes árnyak ölelkeznek,
Az idõrõl, mindenkirõl és mindenrõl megfeledkeznek.
Körülöttük holdsütötte fák, mint põre asszonyok- állnak,
Mintha mind, ama forró ölelkezésre vágynának.
Kölyökként sikoltanak fel bennem hiányodtól az érzések!
Karcolják lelkem, mint fát, melybe szívet vésnek éles kések.
Azt akarom, hogy itt legyél, forró öledre vágyom!
Langyos szél még jobban hevít, s közben álmodom.
De hozzád bújnék! Lassan simogatnálak hozzád simulva,
Majd a reszketõ heves láz tetejére hágna egy idõ múlva,
S mert egyikõnk sem tudná ezt a hevületet hûteni,
Forró ajkam csókját biztosan fogná vezetni,
Hófehér kezedtõl, domborulaton át tengerkék szemedig,
S csillogó szemedtõl apránként, le, egész a meggypiros ajkadig.
Vágyom nem gondolni semmi másra, csak veled az öntudatban elveszni,
Melyikünk ölel szorosabban, nem tudni és vele nem is törõdni!
Gyönyörábrándozásom a feltámadt szél rútul elfújja,
Fülembe súgja -térj magadhoz, álmodozás az élet megrontója-.
S mintha a fák integetnének, hosszú kezeikkel kecsesen búcsút vennének,
Sápadt lett a nemrég még vörös telihold, a madarak is elköszönnek.
Kölyökként zokognak hiányodtól bennem az érzések,
Hazafelé bandukolok lassan, fájdalmasak nélküled a lépések