Összevissza sorok s kavargó gondolat,
Feledni kéne végre már minden gondomat…
Hosszú hónapok kínja-keserve,
S némi öröm, mi kerül most e versbe…
Édesanyám, anyák legnemesebbike,
Szívemnek legeslegkedvesebbje…
Szörnyű fájdalom, mi átjárja szívem,
Valahányszor rágondolok a miértre…
Tizenhat gyötrelmes év. Hosszú idő, sőt rengeteg,
De a végén már csak számoltuk a perceket…
fehér köpenyes gyilkosok, nem mondtatok se jót, se kedveset,
nektek csak egy ember volt, nekünk a Legkedvesebb…
Szerelme nemes, kedve szellemes,
Hiánya szörnyű borzalom s rettenet…
Hétfő reggel, tizenkettő-hét-tizenhat,
Nem jön már el sosem Neki a negyvenhat…
Sohasem felejtünk, hisz Téged nem lehet,
Te, ki utolsó erőddel is tetted,
Tetted, mit kellett, mentél, dolgoztál, hisz enni kellett…
Életed áldoztad értünk,
S mikor már a fájdalom legyőzött, mikor kértünk,
Te még akkor is mentél volna s tetted volna…
Jobb ember Nálad a Földön nem élhet,
S most föld fedi gyönge tested…
A kegyetlen kaszás elrabolt tőlünk,
Kínkeserv minden pillanat, mit Nélküled töltünk…
Angyalok közt királynőként ülsz,
Rövid s fájdalmas életed után megérdemelt pihenésre készülsz…
Édesanyám tudd, örökké szeretünk,
S tudd, míg élünk, sohasem feledünk…
Nyugodj békében!