Egyedüllét…
Egyedüllét magányában,
Mélyre süllyedt kátyújában,
Él a lény, egykedvűségben,
Kényszer-tehetetlenségben.
Minden évnek, minden napján,
Elmélkedik, a bánatán,
Fájdalom, mely sosem múlik,
Biztos végtelenbe nyúlik.
De sok éjjel, de sok nappal,
Lenyugvással, virradattal,
Munkával és munka után,
Ünnep előtt, ünnep után.
Nincs, ki szóljon, s válaszoljon,
Nincsen, aki rágondoljon,
De a fák, bokrok, virágok,
Mind, szerető, jó pajtások.
Így éldegél, más világban,
Emberektől, távolságban,
Észre sem veszi majd senki,
Hogy egy lélek, hogy szenved ki!