Fenn a domboldalon Október a mester,
Pirosas-sárgát fest rőt levélecsettel,
S a hullámzó felhők közé ezüst éket,
Kakas kukorékol, meséli e képet.
Olyan, mintha Május üzenne most vissza,
Fehérbe múl a nap, mintha nektárt inna,
Újra nyugtalanná válnak most a szívek,
Tavasz finomságát idézik az ívek.
Késésben van minden, nem szól bele senki,
Az indiánnyarat az ősz nem felejti.
Így sétálgat le s fel csendes kertek alatt,
Köntösén, redőin krizantém karszalag.
Lágy, lebegő lépte bontakozik egyre,
Virágait őrzi borzasan őkelme,
Illegeti magát, úgy kisasszony módra,
Ámul az orgona s virágot bont újra.