Napsütésben esőcseppek tócsába csobbannak,
Tócsa vize megremeg, riadt hullámai, tovaszaladnak.
Békés, tükörvizű lélekbe, hirtelen cseppenő fájdalom,
Felkavaró, s lesz belőle gerjedelem, hullámzó bántalom.
Egy-egy nagyobb esőcsepp, az ablakomra sodródik,
Ott megül, majd lassan lefelé gurgulázik, már halódik,
Mint szemnedv csillogó cseppjei az arcbőrön, lepottyan,
Csöppnyi könny, földnek ütködik, ott elterül, nem moccan.
Elszontyolodott az ég, sír, könnye hull a szürke felhőnek,
Tiszta, friss, különös illata lesz ettől az erdőnek, mezőnek.
Szemernyit sem szégyen ám a hulló könny, csak sírj, ha fáj,
Majdcsak lesz valaki, mert lesz, ki megvigasztal, ki épp arra jár.