Ott, és akkor megrettentünk,
mindketten reszkettünk,
éreztük, mindent veszthetünk,
s nem lesz több esélyünk.
Féltünk, leszünk-e együtt vének,
mit művelnek másnap a kések?
Csak néztem némán kedvesem,
szeme sarkában a rémület,
fájón markolta szívemet.
Csak bámultuk egymást bénán,
a kórterem levegője vibrált,
s a gondolat szöget ütött…
„még egy alkalom kell nekünk!”
Pajkos pillantás, cinkos kacsintás,
s már hoztam az utcai ruhát,
néhány simítás, branül takarás…
Viszlát kis portás!
Kocsink a sarkon állt.
A kuckó csak ránk várt,
legyen egy szép óránk.
Csak finoman, reszketve,
hogy kárt ne tegyek benne
a matracon kínáltam hellyel.
Húztam magamhoz feszengve.
Ott lent, mint két kisdiák
átfontuk egymás derekát,
könnyeim patakokban folytak,
s csak öleltem, csókoltam,
csendben összefonódtunk,
egymás szemében ragyogtunk.
Mint addig még soha,
úgy feküdt óvó karomban,
minden porcikánk lángolt,
minden erőm hozzá átfolyt,
s a szobában köröttünk vágyón,
a szeretet angyala táncolt.
A testünk együtt muzsikált,
még a matrac is zihált,
ránk borultak féltőn a falak,
búgták, a kések sem árthatnak,
maradunk egymásnak, új idők várnak,
vége lesz ennek a lidércnyomásnak.
(Monori Andrea 2012.12.26.)