THE END
Írta: albatrosz Dátum: Január 13 2013 09:47:46
V
Egyedül vagyok,
s a magány hideg takaró lelkemen,
jeges ujjakkal törlöm le
forró, fáradt könnycseppjeimet.
Teljes hír
Már szinte láttam,
hogy utunk egybeér,
amikor elsodort mellőlem
egy rideg téli szél.
Talán Isten üzente,
hogy egyedül kell tovább mennem,
Talán a csillagok akarták,
hogy lelkedet elengedjem.
De mégis mit tegyek a szívemmel,
ha megfullad a könnyek habjában?
S miként tartsam életben a lelkem,
ha Nélküled beledől saját kardjába?
Lángokban minden reményem,
s a füstje marja a szememet,
de mégsem emiatt csillog benne könnycsepp,
s a mosoly sem emiatt tűnt el arcomról...
Minden álom és minden gondolat
szétfoszlott, mint a túlhasznált ruha,
ordítanék bele az éjszakába,
de nincs remény, minden hiába.
Hiányzol...
Mily egyszerű szó,
mégis milyen fájdalmas!
Olyan szenvedés van benne,
melybe a szív megszakad.
Egyedül vagyok,
s a magány hideg takaró lelkemen,
jeges ujjakkal törlöm le
forró, fáradt könnycseppjeimet.
Vajon elmúlik valaha
ez a fájdalom?
vajon megjelenhet újra
egy mosoly az arcomon?
Ha a szívemben csak így
maradsz meg örökre,
nem érdekel a szenvedés,
hát legyen: viselem örömmel!
Mert a legnagyobb fájdalom az lenne,
ha arcod,
a hangod,
a lelked
szívemből örökre eltűnne!
Szeretlek,
s hiába szenvedek,
nem bánok semmit sem,
hálás vagyok a Sorsnak,
hogy amit kaphattam,
megkaptam Belőled!