H.Gábor Erzsébet
Miként a láng a jéghegyet
Nehéz nagyon, ha fáj a szív.
Kemény világ! Magába hív
az árvaság, a rossz kedély.
Haló a tűz, a szenvedély.
Magány az úr, s a kis szobát,
ború sötétje járja át.
Sarokba bújva sok remény,
hiába vár a tél jegén.
Tavaszt regélve sír a vágy,
- epedve halna jégvirág -
remélve tünde napsugárt’,
- jegét a langya fonva át.
Siess tavasz, te szép, te hű,
ragyogj te ég, te kékszemű!
Öleljen át az éltető
remény, az égi szent erő.
Feloldva megfagyott hitét,
„vasát” a rozsda marja szét,
miként a láng a jéghegyet,
elérve égi bérceket.