Ülök a szobámban nézem a tájat
a fák ágai még kopárak,
nincsenek rügyek mik a tavaszt jelzik
mikor a remény szívemben felizzik.
Ha már kizöldül a határ
a szellő kacagva fel s alá jár,
remény száll bőven a lelkembe,
visszajön sokunknak életkedve.
A perzselő nap óva int talán
röpke idő amíg tart a nyár,
az ősz, a tél hosszabbnak tűnik
ahogy szívünkben az érzés megszűnik.
A körhinta egyre lassabban jár
ahogy vágyaink napja alászáll.
Hófödte táj maga a nyugalom
lassan majd én is elalszom.