Varázsütésre, fecskehangon gongattak a harangok,
nem hallhatta azt más, csak az igazi madárértők:
A szél a hegy, a fák, s a rét, ahol álmosan barangolt
a képzelet, mielőtt még elütötte volna a templom
öblös, érce hívó hangon a délidőt...
A partifecskék örömmel válaszoltak:"dél idő, jó idő,
langymeleg, zsong a lég, csuda öröm látni,
ahogy nőnek a kicsikék"…
Szerelmesen éreztem a napot. Már nem reméltem
látni semmi újat, mégis, mégis ujjongva leltem
a bágyadt bokrok között, egy szomorú szemű,
eltévedt csillagot...
Jó ég! A helyed nem leled talán? Vár a sok fényparány.
Téged szólítanak, érted gyulladnak búsan ébredve
az éjjeli paplanégen mindahány...
És akkor csoda történt. A Nap, huncutul ásított,
majd eltűnt a nappali égről. Besötétedett.
Holdanyó botorkált elő, a csillagkapun átszüremlő
út tejködéből...jöttek utána az ismerős csillagok:
Barátok, szomszédok, testvérek, s a rég kihunyt
ősök kóbor fényei ...Ő szólt akkor: Itt vagyok!
Szeme gyémánt-tűzragyogással üzent.
Nem lehetett, nem észrevenni.
Milliárdnyi boldog lélek, csillagörömmel
nézett le rá. Úgy érezte könnyűvé vált, s
integetett is nekik. Pedig meg sem mozdult.
Csak ragyogott, valami bűvös fényben,
mikor az égiek simogatva felnyalábolták.
Jer közénk! A nappal nem tiéd! Éjben élj!
Titkokat rejt, s ha megismered, befogad,
otthonod lesz. Csillagidőd, már újra kész...