Markovic Radmila
Gyarló az ember
Gondolataim, mint a kígyó
rátekerednek a köztéri hintára,
repülök jó és gonosz tudásának
fájából készült kemény ülésen,
én, a mindenkori Éva, akit a
mézes mázos szavak ma is elringatnak,
ott repülnek velem a hintán,
kezemmel megérintem a jót,
lábam a rémisztő gonoszba botlik,
mert akkor az Édenben, az ember
kimondhatatlan hiúságával kiérdemelten
megszerezte és cipeli örökös terhét.
Gyarló ember, bűnök bűne burjánzott lelkeden
Jahvé haragját el nem kerülhetted.
Az élet Noé bárkájával áldással úszott
az özönvíz árja felett, mentve, amit lehetett,
és a szivárvány szépségével megköttetett
Isten és ember között a szóbeli szövetség:
…„ és nem lesz többé vízözön,
hogy eltöröljön minden testet”
Mégis a jó és a gonosz itt él,
velem repül a hintán, velem, aki
az Édenkertbe többé nem léphetek,
ám mondá Isten:
„Mikor ugyanis felhőkbe borítom az eget,
feltűnik a felhőkben a szivárvány
és megemlékezem szövetségemről”…
Az Édenkert helyett szivárvány,
amit az ember elfelejtett: mit jelent,
pedig ott pompázik a felhők mögött,
ám vízözön helyett a tűzvész is söpör.