A néma hegedű
Írta: hzsike Dátum: Június 18 2013 06:14:50
V
Szúette szekrényben tokjába zárva,
a vonóval párban lakk koporsóban,
múltjára gondol; a szép vajon hol van?
a néma hegedű, csodára várva.
Teljes hír
H.Gábor Erzsébet
A néma hegedű
Szúette szekrényben tokjába zárva,
a vonóval párban lakk koporsóban,
múltjára gondol; a szép vajon hol van?
a néma hegedű, csodára várva.
Régóta hallgat, tán már meg is békélt,
a dolgát megtette, csodákat művelt,
ha fájt, soha nem sírt, hallgatott, hűn nyelt,
sorsától megkapta azt, amiért élt.
Mily szép is volt, mikor csöpp kis ujjacskák
ismerkedtek játszva, félénken vele,
sehogy sem állt rá a kis lányka keze,
vonót cincálva a húrját nyaggatták.
De nem volt az baj, sőt, szép idők voltak,
reggeltől estig a muzsika szólt csak,
apró kis hangokból nagy hegyet hordtak,
eggyé váltak szinte, úgy összeszoktak.
A kéz biztos lett, és volt biztos társa,
hatalmas közönség, nagy színpad, vastaps,
ennél többet a sors már nem is adhat,
szerették egymást, és nem volt hiába.
Telt múlt az idő, a kéz egyre gyengült,
a zenész elfáradt, csak pihent inkább,
emlékekben élt, a kép egyre tisztább,
a szép muzsikaszó már ritkán csendült…
De vannak ám napok, hogy hangos a ház,
csak húzza, vonja a vonót egyre, hűn,
egy kecses, kicsi kéz, apró hegedűn,
a kis arc majd ki csattan, hisz alkot a láz!
A mester elméláz, a szív elszorul,
tudja hogy a próbát Ő, kiállja már,
- a vén hegedű, tán nem hiába vár -,
arcán pír gyullad, és forrva vér tolul.