A női test maga a gyönyörűség,
Lankás domborulatok, fehér combok,
Mint a világgal meghasonlott hűség,
Az ágyban elém táruló érző mennybolt.
Míg én a férfi testet durvának látom,
Ki magvát a nőbe ülteti, veti,
Bennük a lét készülődő életre vált ott,
S a vér, a méh lesz mi csíráját élteti.
Az egykori mag erős, izmos hússá lesz,
Mert a mellek serlegéből isszák a mannát,
S ahogy napról napra fejlődik vakká tesz,
Csodálod a belőled kitört magmát.
Én is tovább élek bennük, átfolyok testeden,
Erre vágyom s ezt változás át nem hatja,
Hisz egyszer azt mondtad: Szeretlek,
De egyszer eljön a megbosszulás napja.
Bennem hömpölyög a felzavart vizem,
Érzem, amint az örök szomjúzás rám hajol,
Magamból elűzni soha nem tudom, hiszen
Belém hasít a part nélküli fájdalom.