Tudod, kicsim, ha a valóság csizmája
lép, tapos: meg-meginog az álomvilág,
hisz oly törékeny, gyenge, mint bóbitáját
az avarból félőn emelő hóvirág.
Néha hóvirág vagyok: félek, s nincs erőm
a szürke ég súlyos vihartalpa ellen.
Szárnyavesztett hullok alá, ha a messze
horizont tengelyrúdja meghasad, billen,
és villám cikkcakkoz heget a felhőkre.
Árva sarokban ölelni vágylak csupán:
ha itt vagy, a vihar már nem félelmetes,
ám elválaszt száz világ, s túl sok a talán.
Tévúton tétován, de álmomban bizton:
szeretlek, kicsim, és ez szilárd, mint szikla.
egyszer, ígérem, virágból heggyé leszek,
de kell egy jel, egy pont, egy aranyló szikra:
hogy létezel. Félek, mert a képzelt képek
sebes rajként úsznak a folyamban tova,
ám vad, kavargó örvény maradnak, ott fenn,
és békés tengerrévet nem érnek soha.
Lennék hal, lennék kő: de hóvirág vagyok.
Ártatlan szirom, édes nektár, halk zörej.
Égkék szívemben csendes remény énekel,
kába fejemben zúg ezer ágyúdörej,
s mégis, kicsim: túl képzeten, vak látszaton
látni véllek. Csitítom morgó viharom,
majd magamhoz szorítom mindazt a reményt,
hitet, vágyat, minden éltető vigaszom,
hol benne látom az égben, a hűs szélben,
benne mindabban mi köröttem él, mozog:
átölelem a vízgyűrűs képet rólad,
honnan rám ragyog, kicsim, nemes mosolyod.