Ha a cseppjét illó rabként a nyár,
s dús illatát nem őrizné üveg,
ha varázsa rég veszne volna már,
emléke tán csak egy elzárt süveg,
mikor lankadt szekerén az égnek
fordul az évszak, mint egy gyöngye kar,
szemed tükrében csak álmok élnek
és egyre lanyhább, amit a test akar,
nyugtalan idő szennyez be napot,
már látni véled tested hímporát,
amit tőled egy forgószél elrabolt,
ne veszítsd el az élet birtokát.
Eltűnődsz merre sodor a jövő,
látod hajad fehérrel, hogy vegyül,
tudd, lelked madara égbetörő,
körötted a kavargó lét csendesül.
Hunyd le két szemed s álmodj hát,
mert a sors néha kusza egyveleg
és megpecsétel, jelet ragaszt rád,
de utad pora mindig egy veled.