Markovic Radmila
Hét vagy hetven
Otthon pörlekedek,
az utcán cipzár a számon.
Beeveztem ebbe a korba,
ügyesen kerülöm a hullámot,
bár csónakom néha billeg,
egye fene, nem bánom.
Hét, vagy hetven között,
csak egy nulla a különbség.
Anyám cipője sarkát kitörtem
billegve a tükör előtt.
Most egyenes talpú szandálom
a bokám töri el.
Ez bizony a legkisebb baj:
siket vagyok, rosszul látok,
motorolajt használok,
vérem robog jobban, mint hajdanán,
bogyókkal zablázom: Állj le már!
Kacagni azért még ma is tudok,
Lelkem zöld gyümölcsként lóg a fán,
ennek így kell lenni,
majd megérik soha tájt.
Ha szemembe nézel,
Te lehet, majd többet látsz.