A pattanó szöcskék még itt maradtak,
Az ég szemén már elmélyült lett a kék.
És hallgat a bokor, ha mozdulatlan,
Mert nem éri már a szőke-fényű szél.
Tépelődve araszol a barna csend,
Kezemben őszinte az őszi illat,
Köröttem guggoló némaság hever,
Simogató világ az éjbe illan.
Szememben a hajnali csók öröme,
Ajkam közt ül a kora esti csillag,
S az alkony pusmogó lassú özöne
Burukkoló galambok tollán villan.
Moccanok feléd, magamba ringatlak,
Mint nyári fény a hársfavirágot,
A hosszú hajú zápor rég itt hagy majd,
Míg a sürgő göndör szelet kívánod.
Ölem melegét tartogattam neked,
Amíg karommal óvlak s karoddal óvsz,
Mint árnyat az erdő, körbezár kezem,
Szemeddel fényeknél ékesebben szólsz.
Ha majd egyszer a tél ránk havat biccent,
Vackot követel a szép hangú forrás,
Míg mosolyod hajlik csiklandva itt benn,
Megfékezem a cserfes hangú sodrást.