Kanyarogva az úton, a telefont felveszem,
nem állok ám félre, pedig megtehetem.
Egy kézzel váltok, és persze kormányzok,
közben a telefonba hosszan pofázok.
Meg hát menő dolog is, játszom az agyam,
közben lassan, veszélybe sodrom magam.
Nevetek, és beszélek, nem nézek az útra,
innentől már fájó szívvel nézhetek a múltra.
Mire felnézek látom, hogy ott egy kamion,
a nevetésnek vége, többé nincs hangom.
Ennyi volt egy élet, nem kell hozzá más,
csak a nem figyelés, és a telefonálgatás.
Nem hallom többet a hangod, nem érezlek,
nem mondhatok nekem már, hogy szeretlek.
Nem leszek veled, ha örülsz, vagy szomorkodsz,
nem nevetek veled már, amikor bohóckodsz.
Nem simogatom az arcod, nem ülsz mellém,
szép mosolyoddal már sosem fordulsz felém.
Mindezt csak azért, mert nem figyeltem az úton,
kérlek bocsáss meg, visszacsinálni már nem tudom.