Ölelem a múltam
Hosszú évek, remegő kézzel rajzolták ráncaim,
Vívtam utam során győztes, vesztes harcaim,
Redőim, gond, csak egyre gyűrte homlokomra,
Tárgyak, képek emlékeztetnek jobbnapomra.
Az idő, űzött vad is volt, egyre rohant féktelen,
Akkor úgy tűnt, utolérem, ám határtalan, s végtelen.
Szálltam, repültem a magasba, körhinta lánca lefogott,
Fehér felhőket szedtem csokorba, aztán, az is lefogyott.
Versenyt futottam kőgörgető sebes patakkal,
Benne táncoltam csillogva fodrozódó habokkal.
Érzelmeim törtek, s lett belőle hömpölygő áradat,
Nem számított hunyorgó napnyugta, sem ásító virradat.
Ám, miként sebes folyam tengerbe érve, akként csitult vérem,
Nem űz, hajt egyre előre, megkaptam már a bérem.
Ahogy a folyó simára mossa durva éles köveket,
- Állj meg!- Az élet küldött hozzám követet.
Most, parton, szél sikálta padon, egymagam ülök,
Az élet simára mosott, hangja, mára torz tülök.
Volt benne tövis bőven, mégis ölelem a múltam,
Hisz, ott, azokban, akkor is csak én voltam.