Albert Ferenc
Gyógytornán…
/így kezdődött valamikor/
Sok megkövült múmia közt
vékonyka kis szőnyegen;
virtuózként egy „motoros,”
az egyetlen ki eleven.
Megfogott, tetszik nekem.
Hajladozik, s mint a nádszál
karja, lába, dereka;
a csípője ritmusra jár,
kétgerezdnyi a popsija.
Szemrevaló, úgy biza.
Egyre másra közelítem,
lesem a mozdulatát;
várom, netán csak észrevesz,
de rám se néz az asszonyság.
Netán… múmiának lát?
Termő talajra hull szavam,
midőn félve kérdezem:
Ha… meg nem sérteném kedves,
elfogadná e lemezem?
Jómagam készítettem.
Fenntartásokkal fogadja,
azért haza vihettem;
vajon meddig mehetek el?
Csókkal meg is kérdezem;
Juj! A válasz…, s ellibben.