Mikor egyszer csak ,
meglátod a fényt.
Nem tudod mi ez,s miért,
minden fáj,lucskos,meleg.
Anyád s te véred bizony ez,
valaki rángat,pofoz,
fejedre vizet önt,motoz.
Aztán jön még valaki,
orrod,füled törli ki.
De végre-végre valami,
jó meleg az anyuci.
Illata,teste ismerős,
Egyek voltunk ,
még ez előtt.
Mi volt a nagy fájdalom?
ami eltűnt,hogy.
Hogyan nem tudom.
De karja ölel,
s ez jó nagyon.
Felnőttem én,
óvott szüntelen,
Segítette egész életem,
ha fájt valami,gyógyította sebem.
Át segített mindenen.
Most ő öreg,
s fáj nagyon,hogy sírni látom ,
a balkonon.
Kezét kezembe fogom,
ősz haját megcsókolom.
"Mit segítsek Anyukám"?
kérdezném,de nem szól szám.
Két szemén a csillogás,
halványul mint esthomály.
Keze remeg,reám dől,
nehezek az esztendők.
De ni csak most mi lehet?
szája mosolyba dermed.
Most ő látja meg a "napot",
ezer fénylő csillagot.
Várja a fény ,fenn az ég,
egy új világ :a mindenség.
Belém mar a fájdalom,
nem akarom,nem adom!
Mi lesz velem Istenem?
Ha ő nem lesz már nekem?
Most nincs meleg, nincsen vér,
csak a hideg ernyedt vég.
Ordít megint a gyermek,
miért ment el? Istenem.