Egy család volt mindahány,
apa,anya s a négy leány.
Éldegéltek csendesen,
künn a falu szélében.
Apa erdei favágó,
Anya leányokra vigyázó.
Főz, mos ő és takarít,
apát várják haza mind.
Ám az élet mostoha,
apa nem jött még haza.
Leszáll lassan már az éj,
megjelenik egy szekér.
Rajta fekszik az apa,
körülötte csapata.
Rossz felé dőlt a nagy fa,
s ő ott maradt alatta.
Néma lett a kicsi ház,
siratják a jó apát.
Ki keres most kenyeret?
Mit esznek a gyermekek.
Felvirrad egy újabb nap,
anya útnak indulhat.
Munka kéne őneki,
házról -házra keresi.
De szegény a falu népe,
munka neki is el kélne.
Sajnálják az árvákat
segíteni nem tudnak.
Magas ház áll,úri lak,
az ajtaján beballag,
Cifra asszony áll elé,
-Mit akarsz te...Hová mész?
Munka kéne...kéri ő...
mert elment a családfő.
Kiált a nő...Szakácsnő...
maradt kenyér ebédről?!
Volt ott kenyér,volt ott bab
kosár megtelt perc alatt.
Most már mehetsz,ne koldulj,
ne lássalak, na lódulj.
Haza tér a jó anya,
mára van már vacsora.
Négy kis árva azt lesi,
vajon mi jut most neki.
De a napok hidegek,
telnek,múlnak csendesen.
Nincsen munka,nincs kenyér,
apa sem megy már faér.
Összebújnak,vacognak ,
melegedni így tudnak.
Jégvirágos ablakon,
a napocska beoson.
De amit lát-Istenem
elborul ő hirtelen.
Összekulcsolt kis kezek,
jéggé dermedt könnycseppek.
Lassan tavasz beköszönt,
de a házban néma csönd.
Falu népe borzadva,
áll meg a kis ablakba.
Felolvadt a jégvirág,
bennük élet,jaj! nincs már.
Kikísérik ők sorba,
apjukhoz a fasorba.
Fasor alatt nyitott föld,
elnyel sok kis szenvedőt.