Mint földnek az eső,
égnek a kék.
Szemnek a fény,
éjnek a sötét.
Úgy kellesz nékem,
de nem tudom, miért.
Míg csókod szomjazom,
gyűlöllek oly nagyon.
Szívemben harag ég,
eldobtál egy senkiért.
De jöttél-öleltél,
csókoddal megöltél.
Vágyad letetted,
lelkemet elvetted.
S én bolond mind ezt, eltűrtem.
Meddig lesz így nem tudom,
már nem is gondolkodom.
Bár fájt, hogy így vagyon,
szerelmed már nem fogom.
Ki ő az ki elveszi,de meg nem becsüli?
Ám eljött egy szürke nap,
jöttél mint a gyorsvonat.
Néztem rád... jaj Istenem,
ez nem ő, ki kell nekem.
Arcod sápadt, beesett,
tested, lelked elveszett.
Szavad így szól - Vége van -.
- Beteg vagyok, nagy a baj -.
Szemed mint homályos víz tükör,
néz reám, nem tündököl.
Ujjadon aranykarika,
mit ér, ha nem élvezed soha.
Kinek adtad ostoba,
nem köt hozzá e csoda.
Eldobtad ki szeretett,
vele együtt életed.
Úgy fájt az a csillogó,
kerek fénylő arany tó.
Én nem kértem semmit, soha,
csak én adtam, ó ostoba.
Most mit is mondhatnák,
segíteni, hogy tudnák.
Míg ép voltál és egész.
elmentél - egy álomért.
Itt az álmod véget ért,
megfizetsz a csalásér.
Kórházi ágy hófehér,
ide hív egy haló fél.
- Bocsáss meg most ha lehet -
Kéri… nincs rá felelet.
Nem tudom kimondani!
Ajkam zárja valami.
Ó Istenem most segíts,
elmenni őt megkönnyítsd.
De nem történik semmi sem,
némán ment el... csendesen...