Hadd érezzem újra
mikor éjfélt üt az óra
hogy érinteni mily csodás,
emlékezetemet felfrissítve véremet pezsdítvén ajkam ajkadra talál,
ha még tudom is, hogy nem lehetsz örökre az enyém
szívem életre kél,
még ha jégcsapok is marták egykoron, annak végeszakadván,
hiszen a karjaid között olvadt fel lassacskán lángra lobbanva.
Az álarc mit viselünk lehullik,
azalatt a pár óra alatt szabadok lehetünk önmagunk,
nem kell megjátszani saját magunk.
Ilyenkor csak mi vagyunk ketten egy úton lépdelve
egymás érzelmein elmerengve,
egymás karjaiban feküdve.
S mikor eljő a hajnal
szép csendben elválunk,
tekintetünk még egyszer találkozik,
s elővesszük álarcunk.
Amidőn kilépünk egymás után az ajtón
tudjuk jól, hogy mások szemében mi titkos bűnös szeretők vagyunk,
pedig nem is, inkább csak a vágyainkat megélő emberek vagyunk.