Mese az életről
Írta: kandracs roza Dátum: Október 23 2013 15:55:19

---

V

Volt egyszer, hol nem volt,
talán igaz sem volt.
Fiú meg egy leány,
úgy imádták egymást.

---

Teljes hír

---

Volt egyszer, hol nem volt,
talán igaz sem volt.
Fiú meg egy leány,
úgy imádták egymást.
Az égről sütött le a nap,
ők nem érezték a sugarakat.
Csak ültek a fák alatt,
arcuk egymáshoz tapadt.
Szájuk összeért,
de szívükben ott a félsz.
Lelkük egy és ugyan az,
bíznak, mert már csak az maradt.
Fölöttük ezer madár dalol,
daluk nem hallják.
Gondolatuk, más valahol,
beteg a fiú, sír a leány.
De ezt nem látja senki talán,
szemük egymásra tapad.
Látják-e még holnap ugyan azt,
vagy a vég oly közel??,
Nincs mese menni kell.
Nap fölé felhő borul,
a lány arca elkomorul,
Ne vedd el őt Istenem??
Tarts még kicsit én nekem.
Hisz oly szép és fiatal,
élni velem élni akar.
Vagy ha mégis menni kell,
hát mennyünk együtt ,
szépen el.
Míg ő csendben könyörög ,
a fiú reá könyököl.
Nem bírja már azt a súlyt.
Mi vállára tornyosul ,
szája súg még, Szeret ,
de nem hallja senki meg.
Szíve lassan elcsitul,
a tájra is csend borul.
Fejét felkapja a lány,
Átöleli fiúját.
Keze táskába matat,
Üveg csörren, fák alatt
Szellő lebben, illat száll,

Két lelket visz most tovább.
Kicsi gyermek át szalad ,
a suhogó fák alatt.
Oda ér és így kiált ,
Nézd anya Ő alukál .