Halottak napján, Mama, megyek hozzád,
És sírni fogok megint, jól tudom,
Ott állok majd a fejfád mögött szótlan,
Hosszan mélázva nehéz sorsodon.
Öt se voltál, a Papát elvesztetted,
Szíve szakadt egy roppant súly alatt,
Két bátyád és te félárván maradtál,
A Nagyira az özvegység szakadt.
Fölcseperedtél, férjhez mentél, szültél,
Egy életen át tetted, amit kell,
A szereteted meghálálhatatlan,
Nem pótolható többé semmivel.
Oly tapintatos voltál, hinni vélem,
Megkímélted a születésnapom,
Egy nappal előbb köszöntél el végleg,
Ma sem hiszem el, mert nem akarom.
Előttem fénykép, ránctalan a bőröd,
Rám nézel, hívsz, „egyetlen kisfiam”,
Majd nagyítód az újság fölé tartod,
S műtött szemed a sorokon rohan.
Ha száz leszek, én is kapok virágot?
A polgármester engem is köszönt?
Kérdezted mindig… Mama, még odébb van!
Még nem döntöttek erről – odafönt…
Száz nem jött össze, de kilencvenhatnál
Még mosolyogva fogtad a kezem,
De megszólalnod nem sikerült többé,
S nekem meg nincsen hangfelvételem.
Három hét múlva hajnalban riasztott
A telefon, a régen rettegett,
Mondták, az éjjel csendben elaludtál,
Menjek, búcsúzzak el, amíg lehet.
Lezárt szemmel, már felkötözött állal,
Tested a kedvenc ágyon nyugodott,
Könnyem kicsordult, fel sem tudtam fogni,
Csak csókoltam a kihűlt homlokod.
Most ott pihensz, a néma temetőben,
Neked dalol az angyalok kara,
A képed nézem, s szemem már homályos,
Nyugodj békében, drága jó Mama!