Csak még egyszer...
Szempillantásnyi volt csak az a nyár,
beleégett szívembe s gyorsan tovaszállt,
s a csók gesztenyefa lombja alatt,
múlt idő súlyába veszett pillanat.
Örök volt, s vászon függöny mögött megállt,
átölelt s könnyed lett a perc egy élten át,
csak a lágy csend hangzott bennem csengve,
gondtalan meg-meglebbent, jelzett remegve.
Gondolatban látható hatalmak,
alszanak kimondatlan beszélő szavak,
lakatra összeszorítva számat,
bérem, velem, lassan eltünik föld alatt.
Bonyolult érzelem dzsungelemben,
egyszer láthasson csodádra vágyó szemem,
búja növényzetemben a napfény,
Tiszavirágom utoljára érje fény.
Testében láztól reszkető gyermek,
vagyok, s porrá leszek hogy mennyit szenvedek,
szótlanul némán eszem így bűnöm,
csak még egyszer látni telne örömöm.