Világnyi börtönben
Maróti László
Arra eszméltem, hogy megrendült a világ.
Ijesztő morajra, sírásra riadtam,
Láncra verten ültem, sajgott minden tagom,
Nem hogy szabadulni, mozdulni sem tudtam.
Régóta lehetek börtönömben. Látom,
Köröttem fekszik az egész történelem.
Nem hallok egyebet: jajszót, panaszkodást,
Lemondó sóhajtást: ”Segíts meg, Istenem”.
Nézz körül, ez mind a két kezünk munkája,
Mellét döngve verő ember büszkesége.
Örökre bezárva egy nyirkos kamrába,
Ez itt bizony nem más, mint két kezünk bűne.
Ablakomon tábla, fény által nem járja,
Évezreket éltem magatehetetlen.
Nem tudtam mi van a börtönfalakon túl.
Új indulat feszült lábomban, kezemben.
Éreztem az erőt, mozdulni akartam,
Miért hittem eddig, hogy remény sincs többé?
Próbálnom kell tenni: végre talpra álltam.
Láncaim lehulltak mind a lábom elé.
Minden fal leomlott, újra szabad voltam,
Elröppent a tábla s vele a sötétség,
A világosságtól szinte megvakultam,
Világnyi szobámban áldott fény ömlött szét.
Fény és tér köröttem: magas hegyen álltam,
Jövőm bizalommal fűtötte lelkemet,
Szabadon időben messzire elláttam,
Remény dobogtatta áthevült szívemet.
Mert én azt remélem, nem kezdődik újra,
Mosolyokat látok, szakadnak a láncok,
Béke és ölelés, gyarapodás, munka,
Emberek közt többé sosem lesznek harcok.
Göteborg, 2013