Tavaszi, zöld illat lebeg,
a vágyunk izgat – hív az élet.
Az álom holt, a szó pezseg,
s az intim gondolat feléled.
Egy óhaj van – Szeretni csak!
Mint végső érv (kövér könnycseppek),
vezényli ő az izmos testet.
Hát mit tegyünk? És hogy szabad?
Mikor a varjak megérkeznek,
egy óhaj van – Szeretni csak!
A mennydörgés is nevető,
párnát hasít, felhőt a villám,
s a földre pettyez körben, tisztán
a szúrós, pattogós eső.
Az érintés, mint dinamit.
Szemektől nincsen menedéked.
Zsibongva zsendül, zsong ma itt,
tavaszhoz zeng himnuszt az élet.
Egy óhaj van – Szeretni csak!
Mint végső érv (kövér könnycseppek),
legyőzi ő az izmos testet.
Hát mit tegyünk, és hogy szabad,
mikor a varjak megérkeznek...
Akarjuk-e, vagy nem esetleg,
akarjuk-e, vagy nem esetleg,
egy óhaj van – Szeretni csak!