Egy késő őszi este,
mikor mindenki aludni tért.
Nyugágyamon eltöprengtem én,
a hold mint lámpás világított.
Az égen ezer csillag ragyogott,
van a férfi és a nő.
Mit is akarhat e kettő?
Férfi a nőt, nő meg biz őt.
Meglátni és már szeretni?
Így van ez?
Vagy a vágyak játsszák csak el ezt veled?
Felpezsdül a vér, megdobban a szív.
Mozognak a hormonok,
test a testtért már zokog.
Egyik kéri, másik adja,
így van ez.
Összebújnak elkábulnak,
szikráznak a csillagok.
Minden szép és ragyogó,
olyan mint a tiszta tó.
Eltart ez egy darabig,
aztán minden szétomlik .
A megszokás egy rossz dolog,
de hát erről kitehet.
Hisz az Isten így teremtet,
minket ugye a emberek.
Évának is kell az alma,
Ádám is bíz megeszi.
Míg ő közben a magját is kiköpi.
S ezután jön egy másik,
azt is talán szeretem?
Jaj dehogy is most jöttem rá,
szerelembe szerettem.
Nem a férfi, ő kéj csupán,
test kívánja a testet.
De a szíved meg a lelked,
az bizony a szerelmet.
Szép szavakat, simogatást,
kedveset, és álmokat.
Messzi tájat, kéklő tengert,
minden csodát, mit szerelem
megadhat.
Szerelembe szerettem,
ez a vesztem én nekem.