A nyár íze még itt a nyelvemen,
az ég kék mosolyát keresem.
A tó fölött selyem szél susog,
a csend a parton lehorgonyoz.
Égig érő fák keresik a Holdat,
a csillagok felhőn botladoznak.
A tejút spirálkarja ismerősen int,
Ég és Föld között én vagyok a híd.
Kapaszkodó hittel él a lélek.
Oly törékeny, vézna léted.
Sorsát cipeli hátán az élet,
tudva, hogy kimért útja véges.
Az anyag hajtja a lelket igába,
a halál csak az Én tragédiája.
Ha szakad a test kopott ruhája,
kivillan örök isteni lényed alóla.